Elsőként azzal szeretnék foglalkozni egy kicsit, hogy volt mostanában (talán nem is olyan mostanában) egy elejtett politikai megnyilvánulás, miszerint bizonyos nemzetet fél ázsiainak tituláltak. Nos nem szeretném egyáltalán megítélni, azt hogy akkor az a nemzet „fél ázsiai” e, vagy „vad nyugati”, helyette inkább elmesélem, mi jutott eszembe keletről. Az igazi messzi keletről. Jártam már ott és bizony sok mindent láttam, ami nyugati fejjel elég kiábrándító. Sajnos magunkból kiábrándító. Lássuk, hogy tudnám összefoglalni mire is gondolok:
Jártam már keleten, hol a nap minduntalan korábban kel és magával hívja a mindennapok egyszerű valóságát. Jártam már ott, hol az ember az égre néz s csak kémlel. Kémlel és figyel. Lesi egy szebb jövő reményét. Minden reggel új reményt szül és új lehetőséget. Jártam már oly keleten is, hol a nap már szinte fel sem kel, csak olykor megkocogtatja az ismeretlen utazó vállát, mondván ember rossz helyen jársz. Eme apró színjáték után ismét a régmegszokott semmittevés kínos csöndje borul a tájra, s ismét üres e vidék, még a fény sem járja át. Keleten, hol még ismert ezer régről feledett nyugati szó, ott még hiszik, hogy van jobb holnap. Remélnek. Talán feleslegesen. Hisz 'mi fejlett nyugatiak' tudjuk, a holnap legalább olyan rossz, mint amivé ma tesszük, és a múlt csak annyival volt jobb, mint amennyivel az egykor volt jelent kevésbé pusztítottuk. Kitaláltunk ezeregy mesét mivel elhitetjük, nem miattunk volt van és lesz mindez ilyen kietlen, mi csak szenvedői vagyunk mindannak amit 'a többiek' a világunkkal tesznek. Csendben várunk, s figyelünk mi is, mint ott keleten, de mi már nem hiszünk, hisz tudjuk, kik a mán munkálnak, jobb jövőt csak ámítanak. Minduntalan új és semmitmondó szavak teremnek, itt hol már csak a jövő szebb múltja áll. Minden percben megéget egy új érzés, mit kitalál a jelen, s az ember csüggedt fejével felnéz, bólint, majd halkan tovább lépdel. Csendben, hisz fél. Fél és retteg, az elmúlástól. Fél és retteg az újtól, és mástól. Az ember félelemre született. De talán ez az egyetlen még igaz érzés, mit nem csak a felszín vezet. Sok- sok ezer dologtól fél, mindaz kinek van mit vesztenie. Node eljön majd a nap, mikor az kinek nincs mit vesztenie, rájön, nincs mitől félnie. Mi lesz akkor?
Meghalt az ember, éljen az új ember.
Mára a társadalom egyik legnagyobb összetartó ereje egy felsőbb kollektivizáló közös tudat. A FÉLELEM. Az emberek rájöttek, hogy a többit, csak úgy irányíthatják, ha azok félnek. A múlttól, a jelentől, vagy a jövőtől. Félnek más népektől, országoktól, a hiteltől, a GDP esésétől, az aszálytól, az új adóktól, munkanélküliségtől, az éhezéstől.
A nagy félelembe egy furcsa kór ütötte fel fejét. „Boldogságtitisz”, azt jelenti, hogy azért vagyok csak boldog, mert az amitől félek nem következik be. Tényleg ez a boldogság?